2008. április 24. 19:55 - írta
Ilona
Anya meséje...
Azt hiszem, hogy nálam a blogba írás is egy terápia...úgyhogy kezdem is a legelején!
Reggel, ébredés után annyira szúrkált, feszült és keményedett egyszerre a hasam meg az alja, hogy más, normális ember nem indult volna útnak. De Én nem más vagyok hanem Árendás Ilona. Mit neki kellemetlenség. Ha menni kell akkor megy. Pláne ha valamit a fejébe vesz. Történetesen, hogy főzni kellene. Ahhoz meg sétálni kell sokat, főleg ha elmegy előttünk a busz akkor még egy megállót rá is húzunk. Mert minek álljunk ha mehetünk is!?
Vásárlás három helyen mert a málnalevélteám is mikor fogyjon el, ha nem akkor amikor már max két pohárral iszok belőle, bár hozzáteszem, hogy ez szülés után is hasznos, na mindegy. Azért oda is elsétáltunk a közért és a hentes között. Szatyrom tele, meg nehéz is mert ha lúd akkor legyen kövér és nem csak banánt vettem hanem körtét mert olyan jól nézett ki meg ezt meg azt. A sorban pont hatszázan álltak előttünk, de nem baj mert ráérünk max megszülök de annak már amúgy is épp itt az ideje. Két kezemben két szatyor plusz Marci keze a harmadikban. Ő pont nem akarta fogni a megrágcsált pogácsáját és a kis dobozos almalét. Ezért már a nyakamban is lógott a kis táskám és abba pakoltam amit még bírtam. Ilyenkor csörög a mobilom, nem is egyszer hanem pont kétszer. Egyszer az öcsém, hogy hol vagyok ha nem otthon. Mintha mindig otthon ülnénk ezidőtájt. Aztán Anyukám, hogy hogy vagyok!? Elmeséltem neki, hogy épp miket érzek és megszakadni készülök de azért örülök, hogy felhív és addig is állok a szatyrokkal a lábam között és pihenek.
Várjuk a buszt, indulunk hazafelé. A járdán ilyenkor közlekedik autó, nehogy nyugodtan lehessen az ember ott ahol azt neki kijelölték. Marci szerencsésen épp mellettem evett.
Cipekesés a gyönyörű, napsütötte utcákon hazafelé. A kisfiam minden csigánál megáll és megszemléli. Jellemzi, hogy mekkora és miért. Nehezen de hazaértünk. Közben nyílnak az orgonák és az én kislányom születését már lehet, hogy csak a hervadókkal tudom majd összekötni. Azért még van illatuk rendesen, nem késett el. Egyik szebb, mint a másik.
Itthon nincs egy darab éles kés sem; úgyhogy a húst nem is tudtam darabolni csak nyesni. Azt a másfél kilót! Az élezési kísérletem kudarcba fulladt. Nem tudok olyat és kész. De legalább holnap nem kell főznöm mert marad (pörkölt anya módra tésztával és fokhagymás-tejfölös uborkasalátával).
Közben hív a mosógép szerelő, hogy a jövőhét helyett, ma kész a gép és Szentendréről úgyis erre jár; úgyhogy akkor bejönne. Hááát jó! Bár annyi pénzem nincs itthon amennyi kellene...mert ugye a kisebbik, 5 éves kersztlányunk Bianka annyira jógyerek, hogy nem csak leharapta az elektromos fogkefém éppen frissen cserélt fejét hanem valahogy bele is került a mosógépbe ami ettől úgy tönkrement, hogy a teljes elektronikát ki kellett cserélni. De még mindig olcsóbb lett mintha újat vettünk volna, mert hogy ez is felmerült.
Na a hús darabolásnak nevezett művelettől már amúgy is eléggé feszült voltam de akkor hogyan csináljak hirtelen ennyi pénzt délutánra!? A kártyámon ugyan van pénz de én nem szívesen indulok neki másodjára is. Ráadásul itt a környéken elfelejtettek pénz-automatákat kirakni így megint egy hosszabb táv várt volna ránk.
Felhívtam a kedvenc öcsémet aki fél óra alatt itt termett és elintézte a pénz hiányomat. Hozta magával Biankát is mert szegénynek kötőhártyagyulladása volt ami mára ugyan tökéletesre gyógyult de vissza kellett volna vinni a gyerekorvoshoz. Ez sajnos nem valósult meg pedig az anyja ezért is sietett hazafelé. De holnap is nap van! Vajon milyennek igérkezik!?
Ott tartottam, hogy a mosógép szerelő megérkezik. A hozzánk vezető út nem egyszerű mert megannyi lépcsőt kell megtenni; jelen esetben a 80 kilós géppel együtt. És bár amikor elvitte a gépet akkor próbáltam neki ígérgetni, hogy ha legközelebb jön akkor szerzek itthonra egy férfi embert de nem jött össze. Viszont hozta a feleségét. Lazán felcipelték. A gép működik, én meg a felgyülemlett szennyesekből válogathatok, hogy melyik a fontosabb.
A délután csak nagyon ritkán alvó kisfiam mikor aludna két órát!? Akkor amikor nem tudok ledőlni mellé mert vagy várom a szerelőt, vagy romot takarítok utána.
És ha most azt hiszitek, hogy a héten ez volt az egyetlen ilyen mozgalmas napom akkor nagyon tévedtek :-)
Azért is várom már a kislányomat mert akkor a kórházban majd egy kicsit megpihenek, de csak kényszerűségből. És itthon majd egy kicsit folytatom a nyugodtabb énemet. Visszafogom magam. Muszály! Legalábbis kihasználom, hogy apa két hétig velünk lehet.
Lehet, hogy csak a hormonok miatt de egy kicsit el és megvagyok keseredve...hogy így az utolsó héten is ennyire rám marad minden és itthon ennyire nincs segítségem. Talán megértem őt amikor hazajön és egy hosszú napja után leül olvasni és ingerült ha a kisfia egy kicsit többet is igényelne belőle mint amennyit kap. Vagy nem áll neki porszívózni csak mert vagy három hete nem volt már. És az én hibám, hogy nem nézem ölbetett kézzel hanem inkább kiporszívózok. Ami nem is csak a hasam miatt nehéz hanem a porszívó annyira nagyon szív, hogy a derekammal alig bírom tolni és húzni. Persze lejjebb vehetném a szívóerejét de akkor mit ér az egész!? Mondjuk ha beleondolok, hogy egy ilyen művelet tíz percet vesz igénybe akkor megint nem tudok felhozni semmit a mentségére!
A másik oldal pedig, hogy örülnöm kellene, hogy van hol porszívóznom és háztartást vezetnem. Ráadásul világ életemben erről álmodtam. Ő volt az aki valóra váltotta. És még csak elvárásai sincsenek velem szemben mert ha nem főzök akkor éppoly elégedett mintha valami nagyon finomat. És tudja értékelni minden mozdulatomat, mint ahogyan én is az övét. A munkáját, felelősségét és azt, hogy mellette mindig, minden körülmények között biztonságban és nem mellesleg nőnek érzem magam!